Villányi borvidék

A Villányi borvidék Magyarország legdélebbi borvidéke. A szőlőtermesztés története egészen a római időkig nyúlik vissza. Honfoglaló őseink, a 10. században a rómaiak művelési módszereit vtték át, s folytatták a szőlőművelés és borkészítés mesterségét. A borvidékre ma főként jellemző vörösbortermelést a 16. századi török hódítók elől menekülő szerb népcsoportoknak köszönhetjük. Ők hozták magukkal a Kadarka fajtáját és a vörösborkészítés tudományát. A 17. század végére, a török uralomnak köszönhetően a régió szinte teljesen elnéptelenedett, a szőlő és bortermelés csaknem megszűnt. A népességfogyásnak a 18. századi  betelepítések vetettek véget, a török birodalom bukása után. Az idetelepült német ajkú lakosság hatására a szőlő- és bortermelés jelentős fejlődésnek indult, a vidék felvirágzott.

A bevándorló svábok meghonosították a Portugieser fajtáját, ami a mai napig jellegzetes. Ekkor létesültek a híres pincesorok is. A 19. században megérkezett a Kékfrankos (Lemberger). Később, -a filoxéra járvány után- a francia fajták, a  Cabernet Franc és Sauvignon, a Merlot és a Pinot Noir is. A villányi borvidék aranykorába lépett, a családi birtokok világszerte ismert, kiváló minőségű bortermelése miatt. A II. világháború utáni államosításokkal a kialakult családi birtokrendszer teljesen megszűnt. A termelés több, mint 40 évig nagyüzemi, állami szövetkezetekben zajlott. A cél a minőség helyett a mennyiségre tevődött át. A politikai rendszerváltást követően, a 1990-es évek elején ismét lehetőség nyílt családi vállalkozások alapítására. A villányi borvidéken sok gazda, többek között Kovács János is, ekkor alapította meg vállalkozását. A borvidék az ezt követő években alakította ki jelenlegi arculatát.